Van ez a videó:

ami egy jó ideje nagy népszerűségnek örvend, mindenki buzgón osztogatja a facsén, na én ezt valahányszor meglátom feltűnni, erősen “idegállapotba kerülök”. Nézzük csak:

Rögtön az elején közli szegény fickó, hogy bár neki 422 ismerőse van a FB-on, de mégis magányos. Hát ez sz@r ügy, esetleg el lehetne kezdeni gondolkoznia azon, hogy miért is alakult ez így. Esetleg elviselhetetlen a természete, vagy túlságosan zárkózott, az is lehet, hogy büdös a szája, vagy éppen a Pitcair-szigeten él, ahol az alapbeállítások része az alacsony lakosságszám. Ez a magányosság még inkább szakemberért kiált, ha figyelembe vesszük, hogy állítása szerint minden nap beszél a 422 ismerősével. Jó, értem én, hogy most a szemantikán lovaglok, de ha csak napi öttel beszél, akkor is elgondolkodtató, hogy az ismerősei közül senkit nem talál arra méltónak, hogy mélyebben megismerjék egymást, vagy a fentiekben taglalt okok valamelyike miatt ő nem érdekes senki számára? Végül is mindegy, a lényeg, hogy a srác valamit nagyon bénán csinál, ha ennyi idősen, ennyi ismerős mellett magányos. (Itt most eltekintek a csuhabarna pulóver alól kikandikáló, szigorúan zárt gallérú, Vögele-vonalat sejtető ing és a búbánatos spánielszemek élettani hatásainak taglalásától).

Persze a legegyszerűbb dolog a közösségi médiát okolni (hiszen ez manapság a konyhafilozófusok kedvenc szentgrálja), ahelyett, hogy kitalálna valami neki tetsző mókát és az esemény funkció használatával létrehozna egy eseményt, ahová meghívná a 422 ismerősét, és mindjárt nem csak a képernyőn látná az embereket. Ehelyett mély megállapítást tesz, miszerint a média a társadalom. És hát ott a pont, hiszen a társadalom valóban nem más, mint egymással interakcióba lépő emberek hálózata.

Igen, volt, hogy a kapcsolatteremtést a melldöngetés és közös szakócapattintás jelentette, aztán később (ökológiai szempontból csúnya-csúnya) füstjeleket, galambpostát, lovasfutárt, postakocsit, telegráfot, neadjisten! telefont használtak , de mindezek a lehetőségek csak azt szolgálták, hogy kapcsolatba kerülhessenek egymással azok is, akik földrajzilag vagy egyéb okból kifolyólag nem tudtak vagy AKARTAK személyesen találkozni. Ami jelenleg sincs másként. Azok az emberek, akik IRL szeretnék látni egymást megteszik ezt, találkoznak, időt töltenek együtt majd elválnak és újra találkoznak. Azokkal az ismerőseinkkel pedig, akik csak egy bizonyos szintig érdekelnek bennünket, velük online tartjuk a kapcsolatot, és önámítás azt hinni, hogy ha nem lenne FB, akkor ezek az emberek mind-mind személyesen akarnának találkozni egymással. Nem, akkor még ennyi kapcsolat sem lenne köztük.

Érdekes módon, az mindig vicces, amikor az idős emberek azzal jönnek, hogy bezzeg az én időmben ez nem így volt, és ebből eredően az régen sokkal jobb is volt, mert amíg a patakban mángorolták a ruhát, nem volt környezetszennyezés a mosószerek által, debezzeg manapság azt a sok flancos kölnizett pacsmagot öntik azokba a zajos ótómata mosógépekbe, hát mivé lesz így a világ?! Közben pedig a “mai” felnőttek nem veszik észre, hogy ők ugyanezt teszik, csak most az internet, a közösségi oldalak és a vlogok, a snapchat lett mindaz, amit ők már nem értenek, mindebből következően nyilván rossz és káros. Sosem értettem az emberek azon csoportját, akik minden újat félve és csak a hátrányait meglátva néznek. Szerencsére persze nem mindenki ilyen - értelemszerűen - hiszen akkor nem volna fejlődés.

A videóban hatásosan összevágott kis képekben láthatjuk, ahogy az “ajtók becsukódnak”, majd a gyerekek a kanapén ülve a telefonjaikat nyomkodják, ahelyett, hogy például Gazdálkodj okosan!-t játszanának egymással. De miért tennék ezt, ha nem azt szeretnék? Ha számukra már más dolgok érdekesek? Miért baj ez? Miért fáj elfogadni? Változik a technológia és ezzel együtt változnak az emberek is, ami teljesen normális.

Tőlünk sem várták el a szüleink, hogy mulatság gyanánt kukoricacsuhéból készítsünk babát magunknak, vagy karikát hajtsunk a pusztában, esetleg métázzunk a grundon, hanem hagyták, hogy legózzunk, távirányítós autókkal játszunk, kazettás magnóval lófráljunk és igen, volt, akinek már volt számítógépe is, amin kiváló játékok futottak.

Persze az is elszokott hangozni, hogy nem mennek ki a gyerekek a parkba játszani, hanem otthon ülnek és a gépeiket nyomkodják, bezzeg a mi időnkben mennyivel jobb volt a salakos pályán focizni, a játszótéren hintázni, meg a mezőn falevelet gyűjteni. Igen, nekünk az volt, mi azt szerettük. Ma már új dolgok is vannak a képletben, aki most gyerek, ő már egy más halmazból választ magának játékot, azt, ami számára érdekes.

Fanyalgóknak ajánlom azt a nézőpontot is, amely szerint a mostani kamaszok nem a téren bandáznak, cigiznek stikában meg ki tudja milyen szörnyűségeket művelnek, amikről a szülő nem is tudott, csak félt sejteni, hanem ügyesen, ellenőrzött körülmények között ül otthon a gépénél és ha mégis elmegy szórakozni a barátaival (mert vannak barátaik a mostani srácoknak is), akkor az ott zajló eseményeket szinte real time-ban tudja követni, mert jelen felfogás szerint ami nincs fent valamelyik közösségi oldalon, az meg sem történt. Hát nem tiszta haszon?

A kisfilm tovább részében ismét coelhoi magasságokba emelkedik az elkövető, miszerint a technika rabszolgái vagyunk, meg csak magunkkal törődünk, holott az élményeink megosztva jók (valaki segítsen, hol a kapcsolat a fenti két megállapítás között?) és tartsuk a barátainkkal a kapcsolatot, mert az jó. Ennél a résznél már súlyos kérdőjelek nőttek a homlokomon, mert ha ezt főhősünk ilyen jól tudja, akkor miért is magányos szegénykém? Arról nem is beszélve, hogy az ökörítófülpösi nyaralást régen csak apuval és anyuval tudtam élvezni, most a közösségi oldalakat használva fényképeken meg tudom osztani az élményeimet minden arra kíváncsi ismerősömmel, hogy például bélabácsi milyen szépen kunkorította a hegyeserős paprika karikát a halászlé tetejére. Vagy ilyesmi.

Ez után a kultúra rovat következik, miszerint olvassunk vagy fessünk, és akkor nem fogunk unatkozni. Ezzel nem tudok vitatkozni, azt azonban ismét nem értem, hogy miért gondolja emberünk, hogy, ha nem olvasunk vagy festünk, akkor szükségszerűen unatkozni fogunk. Merő badarság. Egyébként meg ő a kényszeresen BKK-zó nyugdíjas nénik álmának megtestesülése, mert, hogy ő inkább csevegni vágyik utazás közben, s felhívást intéz hozzánk, hogy tegyük le a vonaton a telefonunkat és inkább útitársainkkal beszélgessünk. Persze, tegye aki ezt szeretné, én speciel kifejezetten hálás vagyok a fülhallgatóért, mert lehetővé teszi, hogy ne kelljen kényszerbájcsevegéseket folytatnom. A technofóbia amúgy nem gond, csak ne kelljen nekem is követni. Ámbátor, ha nem lenne FB, amit ugye hősünk tanult marketingeseket megszégyenítő módon használ is, hogyan tudta volna útjára bocsátani ezt a kisfilmet? Öhö-öhö...

Ezek után még szirupos előadást hallhatunk arról, hogy vegyük észre a környezetünket (neki már lenne ocolus rift-je, hogy ez külön feladatnak érzi?) és hogy a szerelem milyen boldogító érzés (mégsem magányos?) majd a koktélmeggy a növényi habon: adjuk el a gépünket, hogy gyűrűt vehessünk álmaink nőjének. Ez kész! Szerintem ezt kár is cizellálni, ez annyira elmeroggyant, hogy önmagában is megáll.

A végén még meghallgathatunk egy örökbecsű közhelygyűjteményt, miáltal megvilágosodunk, hogy vagy telefon vagy család, de együtt a kettő nem megy és végül az egész esszenciája, mint fokhagymás uborkasaláta tetején a tejfölhab: “A szereteted ad (sic!) ne ‘Like’-okat.”

Anyám szerint hülyeség erre a baromságra ennyi betűt pazarolni.